Az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer fejlődése során a választási szabadság vált a legfontosabb szemponttá. Korábban a tagoknak nem volt beleszólásuk abba, hogy tőkéjüket milyen eszközökbe fektetik, mára azonban a legtöbb pénztár választható portfóliós rendszert alkalmaz. Ez lehetővé teszi, hogy a befektetési stratégiát az egyéni kockázattűrő képességhez és a nyugdíjig hátralévő időhöz igazítsuk.
A portfóliók általában három fő kategóriába sorolhatók: klasszikus (alacsony kockázat, főként állampapírok), kiegyensúlyozott (közepes kockázat, kötvények és részvények vegyesen) és növekedési (magas kockázat, domináns részvénysúly). A modern megközelítés szerint a fiatalabb tagok számára a növekedési portfólió javasolt, mivel a hosszú időtáv képes kisimítani a piaci volatilitást.
"A portfólióváltás lehetősége biztosítja, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közeledve a tagok biztonságosabb, alacsonyabb kockázatú eszközökbe csoportosíthassák át felhalmozott vagyonukat, védve azt a hirtelen piaci visszaesésektől."
A befektetési döntéseket professzionális alapkezelők hozzák meg, akik a pénztár befektetési politikájának megfelelően allokálják az erőforrásokat. A diverzifikáció alapvető követelmény: a tőkét nem egyetlen eszközbe, hanem különböző szektorokba, földrajzi régiókba és eszközosztályokba fektetik, minimalizálva az egyedi kockázatokat.